Nem tudom, ki hogy van vele, de ebben van valami szívborzongató. Csányi Sándor, az új millenniumi Jávor Pál, „A” férfiszínész az Elephant Holding megkeresésére „segített” letenni a pesterzsébeti Vörösmarty utca és Szegfű utca találkozásánál épülő Vigo Ház alapkövét. A néhány hete motorbalesetet szenvedett színész erről így nyilatkozott.

„Az orvos azt mondta, már nyugodtan használhatom a kezem és némi fizikai munka sem fog ártani. Ezért, amikor az Elephant Holdingtól megkerestek, hogy segítsek letenni egy új lakópark, a Vigo Ház alapkövét, gondolkodás nélkül igent mondtam. Egyrészt szeretem a lakásaikat – az én otthonomat is ők építették –, másrészt a kérdéses lakókert közel van a belvároshoz is, ezért nem kellett sokat autóznom.”

Ez így együtt egy kicsit sok. Szerintem sokak véleményét osztom, amikor azt mondom: egy színész arca – még ma is kulturális ikon. Ezért az arcért megdolgozott, ezt az arcot – ti. Csányi arcát – epekedő női könnyek öntözték, ennek az arcnak az épségért nem is oly rég rajongók tördelték a kezüket. Egy ilyen arcra azért vigyázni kell, nehogy elvesszen.

Noha régen lefocizott meccs az, hogy celebek az arcukat adják egy-egy termékhez, azért Csányi Sándor és a VIGO ház azért nem azonos súlycsoport.

Az a kevés, amit a képek alapján lehet látni, az egy kellemesen felpuhított, buta összevisszaság ami túlzsúfoltan tottyan a mediterrán és a Bauhaus jelentette székek közé, a pad alá. Épülnek ennél rosszabbak is, igaz jobbak is. Csányi Sándor arca állítja késélre a projektet – és vele együtt a saját arcát.

Murau sok honfitársunk számára ismerős. Remek síterep, príma hütték, forralt bor és helyi sör segítik a kulturált szabadidő-eltöltést. A sógorok vénából hozzák a hegyipásztor fílinget, néhány snapsz és még a tangóharmónika is előkerül.

Autentikus közeg, mindennap vasárnap, a felszín pedig azt susogja: itt – Punktlichkeit und Ordnung - minden hagyományról és a rendről szól, még a fűszálak stokiban nőnek. Megjegyzem, az alpesi rendparadigma legfőbb ikonja a farakás: míg itthon ez homlokzati plasztika, dekoráció, amihez nyúlni sem szabad, mer’ még ledől a végén, odakinn életmód; a munkával és fegyelemmel fenntartott környezet része. Alap, mint az egyszer egy.

A hagyomány, a biztonság eme jóleső tudatával sétálgat tehát a honpolgár a Mura partján, emészti a Bratwurstot, amikor egyszer csak szembejön ez az izé. Még a büfi is bennakad, hogy ez akkor most micsoda?

Hát kérem szépen ezt hívják ott kortárs építészetnek. És hogy a helyiek is büszkék rá, bizonyítja a hirdetőtábla, hogy Roland Thierrichter és Stefan Steinbacher 2007-ben elnyerték a Geramb Építészeti Díjat, vagyis a Geramb rózsát, amit a Steyr betonépítő-szövetség ajándékoz a legkiemelkedőbb daraboknak.

Open Space névre keresztelt ojjektum – nem tudok más szót rá: gyönyörűség - fogadó-, kávézó-, és étterem. A legmerészebb eleme a Mura fölé meredeken kinyúló konzol, mely egy fedett-nyitott teraszban végződik.

A teraszt egy LEFELÉ(!), a levegőbe leereszthető üvegfal választja el a belsőtől. Nyáron – illetve jó időben a két teret összenyitják, hogy nomen est omen az együttes valóban Open Space legyen.

Fotó: Tóth Zoltán

Bikappa szék
Terv: Bartoli Design
Gyártó: Kristalia

Ez aszék már annyira minimál, hogy az már egyenesen 2D. Ha ennél kevesebb lenne, akkor már nem is létezne. Jut is eszembe lehetne egy ilyen kiállítást is rendezni: nagy üres posztamenseken állna a semmi, feliratokon viszont a legmenőbb, legtrendibb minimalista sztárdesignerek szereplenének. No az lenne csak az igazi minimál. Minthogy a Kristalia Bikappa széke is az. Annyira az, hogy épp csak látszik.

A tényleg szinte vonalszerű konstrukciót három színben, fehérben, fekezében és vörösben gyártják. A lábszerkezetet szálcsiszolt, alumíniumból, vagy - a totális minimál szerelmeseimek - színre fújva lehet rendelni.

Az egyetlen monolitikus lapból öntöt szék polipropiklénből készül. Noha a gyártó úgy hírdeti, mint ami bármilyen teret eleganciával tölt meg, azért lássuk be: ezek a cuccok bozony irodákba, de méginkább egy menő multi menzájára passzolnak. Alul öntött padló, felül nyerbeton mennyezet, közötte meg a Bikappa. Ami ettől még persze lehet elegáns.

Lapzártánk után érkezett a hír: a Bikappát az extra komfort és presztízs érdekében párnázott ülőkével is áriulják, amit expandált puliuretán béléssel, szintetikus bőrhuzattal gyártanak.

Június 2-3-án volt a diplomavédés Sopronban, az Alkalmazott Művészeti Intézetben. Kicsi hely, jó hangulatú védés, az összes terv hatalmas molinókra feszítve külön állványokon: tiszta Európa. A színvonal persze vegyes, voltak egész furi dolgok is, a kedvencem például az a kollegina volt, aki gyakorlatilag teraszházat tervezett egy, a látványterv szerint sík terepre, miközben a teraszokra nem lehetett kimenni. Ez egy professzori szállás-, és konferenciaterem volt – ha jól emlékszem – csillagászok számára. A belsőt a nyers monolit vasbeton dominálta, amit faburkolattal humanizált. Érvrendszerének visszatérő eleme a lágyítás volt, ezen már a diplomabizottság is fennakadt, hogy ti. mi a bánatnak lágyítani azt, aminek épphogy a keménysége szép. A vasbeton egyébként meg nem kemény. A vasbeton lírikus, a vasbeton drámai, a vasbeton festői, a vasbeton szexi. A vasbeton szép. Vagy ha nem lennék elég objektív: ha kemény is a vasbeton, az pusztán azért van, hogy megtartsa a házat.

Jóval izgalmasabb volt Domokos Attila – mint utóbb kiderült, a helyi kedvenc – terve, aki saját múltjához visszanyúlva egy szubkultúra – értsd gördeszkás parkot tervezett. A parkot Kőbányára, a Ferihegyre vezető gyorsforgalmi felüljáró melletti ipari tájba telepítette. A terv koncepciója a szub-, és main kultúrák mibenlétének vizsgálata, a kettő kapcsolatának feltérképezése, illetve a kérdésre adott személyes válasz volt. Domokos Attila az alternatív és az uralkodó kultúrák kapcsolatát a felszín –mély párhuzamával, pontosabban a felszínén már megkövült, de a mélyben még folyékony, folyó láva képében találta meg. Kiegyenesítve a metaforát: a szubkultúra jellegzetessége, hogy a mélyben dolgozva előbb utóbb a felszínre kerülve az uralkodó irányzatokhoz csatlakozzon. A terv másik élményaga a flow volt, a csinálásban a gyakorlásban elvesző, kreatív tudatáramba kerülő ember képe, mely egyszerre csatlakozott az ömlő láva képéhez, valamint jelentett formai inspirációt a tervhez.

A végeredményként egy olyan ösztönmodellezéssel létrehozott műtáj jött létre, melynek bejárata a gyorsforgalmi híd alatt volt – utalva ezzel az ős deszkás parkokra, amiket az eső elleni védelem okán alakítottak ki a hidak alatt. A Park gyakorlatilag egy föld színe alatti tér, koncertteremmel, fogyasztóhelyiséggel, kis butikkal, egy udvarszerű nyitott résszel, valamint egészen a föld gyomrában lévő, szabadon formált torzított bowllal, vagyis teknőszerű gyakorlópályával. Szemantikai, vagyis formai szinten egy nagyon harapós, kortárs land-plasztika jött létre, ami szerencsére nem a formai előképekből, hanem a gyűrődő felületek modellezéséből származott.

Az egész terv tehát a szub-, vagy alternatív kultúra megkülönböztetésére szolgál, értékrendszerét és egyéb építészeti koordinátáit ennek az alternativitásnak a hangsúlyozására fordította. Az alant következő opponencia – melyet úgyszintén én írtam, és a diplomavédésen fel is olvastam leginkább eme kettősséget, Domokos Attila duális világfelfogását bírálta. Lássuk hát:

Filmszakadás

Opponensi vélemény Domokos Attila Szubkultúra park c. diplomatervéhez. Sopron, Nyugat-Magyarországi egyetem, alkalmazott Művészeti Intézet.

Tisztelt Diplomázó, Tisztelt Bizottság!
Képzeljünk el egy fekete-fehér, enyhén lassított klipet egy teniszezőről. Lassított szekvenciák közötti, feszes vágások mutatják kezét, amint a labdákat forgatja, a tökéletes mozdulatot, ahogy dekázgat az ütővel, ahogy a vonalra áll és a labdát pattogtatva figyelme egyetlen pontra összpontosul, ahogy a labdát a húrokhoz szorítja, majd a magasba dobja, ahogy ívben hátra feszülő alakja egyetlen pillanatba, a labda megütésének pillanatába sűrítse az energiát. És ekkor a kép kimerevedik, a salak porfelhője üstökösként robban a labda körül, az ütés ívére rádőlt kontúr a nullgravitációban lebeg, emléket tartva egy ideális mozdulatnak.

Ezt az elképzelt képet, a felvezetés és a robbanó energia graciőz tökéletességét látom Domokos Attila tervében, amire jeles érdemjegyet javaslok. Sőt. Ugyan nem ismerem az intézmény szokásait, de ha van egyéb jutalom – teszem azt csoki - akkor azt is. És hogy ne ezen múljon, még hoztam is magammal.

De térjünk vissza képhez. A film normál sebességre vált, mielőtt azonban kiderülne, hogy ászról, vagy outról van szó: a film elszakad. Kifogy. Véget ér. Erről a végről, a szakadásról szólna a most következő opponencia, melyet egy olyan kritikai pozícióban szerkesztettem, mely az egyetemi évek építészeti tevékenységét egyugyanazon építészség, teljes életen át tartó kontinuumaként látja.

Hogy kiegyenesítsem az előző hasonlatot: van egy pont, ameddig Domokos Attila tervét lelkesítően szépnek tartom, ám ezen túl úgy a koncepciója, mint kulturális attitűdje, úgy a helyválasztása, mint a terve, úgy a belsőépítészet, mint a szerkezetek szintjén: elkezd nem működni. Lehet, hogy ezeket az elvárásaimat nem egy abszolvenssel szemben kellene megfogalmazzam, de ahogy már írtam: az én pozíciómban a magyar építészet egyetlen folyamatos valami, amit nem frazeál egyetem vagy iskola.

Attila tervének legnagyobb erénye egyben legvitathatóbb tézise ugyanis a szub-, és mainstrean kultúrák kapcsolatának elemzése, a kettő viszonya kapcsán elfoglalt pozíció. A duális rendszerek, márpedig a szub-, és mainstrean párhuzamos tárgyalása ilyen, szóval a duális rendszerek óhatatlanul dichotómikus tárgyalásba csúsznak. Ezek a dichotómiák sokáig termékenyek Attila tervében. Míg a vulkán-láva ihlető analógiája koherens formai és intellektuális alapokat kölcsönöz a tervnek, mi több, a kiömlő, áramló láva a flow-élmény egy lehetséges vizuális interpretációja, addig Domokos – ugyan érezve a feszültséget – mégsem találja meg a szub-, és alternatív, az ilyen és olyan, a perem és központ, a felszín és mély közötti választóvonalat elsöprő fúziós megoldást. Jóllehet nem is ez a célja. Attila terve leginkább egy itthon nem létező deszkás aranykort, egyfajta építészeti-társadalmi reevolúciót imitál, amikor például a helyszínnek a kiválasztásával a valóban a PEREMRE képzelt kultúra PEREM-toposzait ismétli újra és újra, miközben a dolgozatában bemutatott hollandiai példa, ahol egy sétány részeként jelenik meg a deszkás pálya, már azt is sugallja: a határok elmosása, a kontúrok feloldása úgy építészeti-, mint társadalmi értelemben is a legcélravezetőbb út. Ha ez így van, és itt fogalmaznám meg legfőbb kritikai észrevételem: a szub-, és main-, felosztása eleve kérdésessé válik. Akárhogy is. Deszkás pálya ettől függetlenül még kell.

Felettébb érdekesnek tartom ugyanakkor, ahogy Attila a deszkás múltjának, vagyis a saját életének koherens médiumává emeli az építészetet, ezzel is tanúságot téve egyébként az építészet intelligens medialitása mellett. Ugyanakkor azt is érzem, mintha a Thoreau-i, Rousseau-i elvágyódás millenniumi átirataként nem az itt-re és most-ra, mint inkább a máshollévő MÁSra koncentrálna.

Vegyük a helyet. Miközben Attila hallatlan biztonsággal érzi meg a hely elementáris báját, ezt a városi anti-tájat, a hitehagyott grund szépségét, ez a terv – ami ha megvalósulna – egy óriási városi tett lenne, mégiscsak a maga érvényességi körén belül marad. A szub-, és mainstream kultúrák közötti dekázás közepette Attila az előbbire szavaz – olybá tűnve, mintha még mindig kísérné önmaga deszkás árnyéka – és a szubkultúra felnemesítésével voltaképpen egy mesterséges heterotópiát teremt. Michel Foucault-t megidézve: a heterotópiák oly sokszor a városon belüli, önálló struktúrával rendelkező helyek, az utópia ellentétei. Attila ezzel a deszkás parkkal úgy teremt földi paradicsomot, hogy közben lemond azokról a jótéteményekről, hogy ugyanez a deszkás paradicsom bármiféle városi fejlesztés kiindulópontja legyen. Ez a terv, noha lehetne mégsem urbanisztikai inger, megközelíthetetlensége, szűkre szabott önérvényessége teszi heterotópiává. Megvalósult utópiává. Amit majd egyszer, talán felfedeznek. Ezt a városiatlanságot erősíti az építészet is.

Attila egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Éppúgy lenyűgözőnek tartom azokat a formatorziós kísérleteket, mint a gondolatmenetet, amivel eljut a bowl torzításáig; csakhogy a forma generálása – ahogy ebben az esetben egyébként illene - azonban mégsem a deszkás peremfeltételek szerint programozott algoritmusokhoz, hanem analóg, a méterenként felvett grafikai metszetvizsgálatokhoz kötődik. Hasonló diszkrepanciákkal döccen a síkgeometriájú tér az euklideszi univerzumot elhagyó lávánál, és hasonló ellentmondást látok a belsőkben a grafika által sugallt 90/210-es ajtóinál. És ugyan nem vagyok gyakorló építész, de még az én szememnek is életszerűtlen a ferde falat visszahorgonyzó gerendás tér földfeltöltése.

Lelkesítő ugyanakkor az a formai előképeket nem kereső, de mégiscsak egy határozott természeti analógiából kiinduló ösztön-, és gesztusmodellezési gyakorlat, ami Attila alkotói technikáját jellemzi. Ezzel végeredményként – szerencsére nem valamiféle formaakarásként – a ház szemantikai értelemben a műtájak világához csatlakozik. A műtájak, az alak-háttér problémát, mint újabb dichotómiát - tipológiai oldalról feloldó – gyakorlatával szemben Attila azonban nem egy szabadon átjárható felületsort képez. Hiába alakul ki egy műtáj; ennek csak a gyomra járható be, a külseje a használattól elidegenített földplasztikaként szerethető – vagy ízléstől függően: utálható.

Fent és lenn itt és ott, kívül és belül main-, és sub-, között nincs átjárás, ami már jelzi: Attila magisztrális formái, lenyűgözően áramló terei emiatt sem tudnak, megengedem nem is akarnak városi térré válni. Sokkal inkább egy szeretett szubkultúra építészeti manifesztumává. Természetesen vitára hívom a tisztelt bizottságot. Meggyőződésem, ugyanis, hogy úgy a kulturális gettók, mint az egynemű társadalmi tettek kora lejárt. Azért imádjuk a strandröplabdát, mert a szemeink előtt zajlik az, ami, azért olyannyira szerethető és legendás Venice Beach mert a promenád egyszerre gym görkorcsolyapálya és korzó, sőt, a közös gyökerű voyeurizmusból táplálkoznak a sportközvetítések, a sportolók szenvedő arcán elidőző kamerák. Attila terve ezzel szemben spekulatív, építészeti-formai, semmint városi - közösségi.

De akárhogy is. Aki így fel tudja adni a labdát, így fel tud építeni egy történetet – mellesleg: ennyire élvezetes egyetemi dolgozatot még nem olvastam, persze szúrta a szemem, hogy a Kőbánya történetével foglalkozó rész egy internetes cikk másolata, persze kellett nekem utána nézni – szóval, aki ennyire szenvedélyes szeretettel mer belemerülni az ismeretlenbe, a kreativitásba, aki ennyire bátor, annak, bánom is én, ha kiüti azt a bizonyos labdát a pályáról, de az ötös mellé még csoki is jár.

A De Stijl nagymestere Gerrit Rietweld jobbára három kultikus projektjéről, a Schröder házról, az annak enteriőrjébe tervezett Rietveld székről és a cikk-cakk székről ismert. Munkásságának – és vele együtt a mozgalom a mozgalom – fénykorát a harmincas évekre teszik. A II. világháború utáni időszakot már némi homály fedi. Ennek a korszaknak egy mesterműve az 1955-ben épített, majd 1965-ben újjáépített pavilon. A fedett nyitott terekből szőtt pavilont az arnheimi Sonsbeck parkban emelték és eredeti funkciója szerint kicsi szobrok kiállítótereként szolgált. 1965-ban a Rietveld által választott új helyszínen, a Kröller-Müller múzeum kertjében, a szoborpark részeként építették újjá. Az épület közel harminc év elteltével is a de Stijl mozgalom jegyit mutatja. A síkokból a geometriai egyszerűség jegyében komponált tömegek három fedett-nyitott, folyosószerű kiállítóteret alkotnak, melyek egy 12×12 méteres udvart vesznek körül. Míg a de Stijlben az egyes, a tér három irányát meghatározó síkokat az alapszínekkel jelölték, itt a színeket rendkívül redukált anyagszerűség váltja fel. Beton blokktéglákból emelt perforált felületek, vasbeton födémek, üvegfalak és acél oszlopok alakítják a tömegeket. Ház nem csak a szemnek átjárható, hanem légies, transzparens szerkezeteivel a környező természettel, a park világával történő azonosulását hangsúlyozza.

Képek forrása: Mary Ann Sullivan

Steven Holl ma a nemzetközi kortárs építészeti szcenárió egyik legkiemelkedőbb tagja. Életművét leginkább egyfajta artisztikus hozzáállás, az építészetet művészetként kezelő attitűd jellemzi.

Munkamódszerét kevéssé a skiccek készítése, esetleg munkamodellek gyártása, mint a gyorsan felrakott akvarellek jellemzik. Ezekkel az apró vízfestményekkel rögzíti épületeinek főbb vonásait, melyek jellegzetes, összetéveszthetetlen formavilágukkal valahol az érzékeny, plasztikus modernizmus környékén keresik a helyüket.

Ezt az épületét a sivatagban, Arizona állam béli Phoenixben előre gyártott vasbeton és perforált acéllemezek használatával építette fel. Az előregyártás meglepő. A Steven Holl által alkalmazott formák, az elért térhatás ugyanis rendkívül távoli attól a képtől, amire az előregyártás kapcsán itthon asszociálunk.

Az épület egy galériatulajdonos lakóhelyéül és kiállítóterméül szolgál. A kortárs gyűjtemények helyszíneként az épületbelső fehér vászonként működik annak érdekében, hogy az architektúra ne vonja el a figyelmet a kiállított műtárgyakról.

A külsőt a sivatag szürkéjére emlékeztető szín és a lakkozott rozsdás perforált acéllemezek motiválják. Az udvarból egy rámpa vezet a tetőre, amit szoborkertként alakítottak ki.

Az épület három funkcionális egységre tagozódik. A garázs, a szülői háló a hozzá tartozó vizes helyiségekkel, valamint a könyvtár kerültek a bejárati szakaszra.

Hátul, a fedett-nyitott teraszhoz csatlakozik a konyha és az étkező, melyek a hegyekre néznek. A medencés belső udvar mögött, vagyis az előző két tércsoport között található a nappali és a galéria, egy tökéletes hely ahhoz, hogy a tulajdonos a gyűjteményét élvezze.

A forróságot egyszerű, gravitációs szellőztetés biztosítja; nyitható tetőszellőzők és belső, hűtőmedencék segítségével a nyári hűtésszámlát a minimumra csökkentették.

Google Location: Paradise Valley, Phoenix, Arizona
Kivitelezés éve: 2005
Megbízó: Withheld
Építész: Steven Holl
Építész munkatársak Martin Cox (Tim Bade - Schematic Design)
Alapterület: 332 nm
Munkatársak: Robert Edmonds, Annette Goderbauer, Hideki Hirahara, Clark Manning
Generálkivitelező: The Construction Zone
Szerkezettervező: Rudow & Berry
Gépészet: Roy Otterbein
Civil Engineer(s) Fleet Fisher
Elektromos tervező Associated Engineering
Kert-, és tájtervező: Steve Martino & Associates
Fotó: Bill Timmerman
Forrás: Steven Holl

Ma Magyarországon, különösen Budapesten, de legfőképpen a budai kerületekben építési engedélyt szerezni: felér egy ügyintézési gyilokpornóval. Ha a terv még meg is felelne az előírásoknak, biztosan jön egy szomszéd, aki közli:szerinte ez a ház nem passzol az övéhez.

És ez a jobbik eset, ugyanis az esztétikai kérdésekben már az építési előadó is hallatja a hangját, miközben neki nem ez lenne a feladata. Akárhogy is. Tényleg horror az engedélyek beszerzése, így a túlbonyolított adminisztráció miatt is szeretünk külföldre tekinteni, hogy ott mindez másképp megy.

Pedig ott sem egyszerű az élet. Bármennyire is New Yorkot tartjuk a világ fővárosának, a kortárs építészet elfogadottsága ott sem problémamentes. Sőt. Queens egyik negyedében John Shu építkezését többször is megakasztották a szomszédok. New York City eme hagyományos negyedében jellemzően földszintes és magas tetős épületek állnak. A régebbieket hagyományosan deszkaburkolattal, az újabbakat pedig rózsaszínre festett téglaburkolattal építették fel.

John Shu tisztán akart játszani. Az első terveit olyan álhomlokzatokkal képzelték el, mely a kert felé azután modern tömegbe vált. A szomszédok ellenállása, a kényszerű leállások miatt azonban úgy döntött, pontosan azt és úgy építi meg, amit eredetileg akart: vagyis egy modern házat.

John Shu, aki korábban feleségével és a két lányával lakott az egyik épületük apartmanjában, 2006 júniusában értesült arról, hogy szülei szomszédságában eladó egy villa. A terület Shu feleségének, Shirlyn szüleihez is közel esett.

Shu kapott az alkalmon és megvásárolta a telket, amiről elbontatta a régi házat és nekilátott, hogy régi álmát megvalósítsa. Ő szeretett volna egy úszómedencét, a felesége egy grillsütőt, és mindketten rengeteg tárolót akartak a gyerekholmik számára.

Ez a három hálószobás, két fürdős épület annyiban különbözik a szomszédoktól, hogy lapos tetős. Anyaghasználata, funkciója tökéletesen illik North Flushing környezetéhez, a beépített kubatúra mérete pedig centire megfelel New York város zónarendszerű építési előírásainak.

A tervező Grzywinsky Pons, aki már tervezett épületet az Építési vállalkozó a Hsunak, mint építész a minimalizmus felé hajlott, ám a környék miatt itt kész volt esztétikai kompromisszumokra.

A zűrök a medence kiemelésénél voltak. Mihelyst letakarították a telket és kiásták a medencét, a szomszédság feljelentést tett az építési hatóságnál, mondván: nem hiszik el azt, hogy a medence csakis magánhasználatra készül, holott a környék építési előírásai csak ezt teszik lehetővé. A szerkezetkész betonmunkák után nyolc hónapra szakadt félbe az építkezés, amíg két független szakértő bizottság, átvizsgálva a terveket úgy nem döntött: a tervezet medence valóban csak a család igényeit tudja kielégíteni.

Hsu ekkor „vadult” be. Kompromisszummentes modernizmus mellett döntött. Most hogy a ház elkészült Hsu érdekes generációs törésre hívja fel a figyelmet. Ez a vonal valahol az ötvenes korosztály környékén húzódik, Ők még képesek megbarátkozni az épülettel, a fiatalabbak pedig örülnek az új jövevénynek. Az idősebb, 70-80 körüli korosztály nem képes a házat elfogadni, pletykáikkal terítik még mindig a szomszédságot.

A belső minimalista hangulatát a pattintott szélével kifelé rakott gránitkandalló ellensúlyozza. Ez az eszköztelen enteriőr meglepően
gyerekbarátnak bizonyult. Az üveg, ami a lépcsőházat határolja
egyszerre akadályozza meg azt, hogy a gyerekek vagy a játékok leguruljanak.

Az Echo Investment lengyel ingatlanberuházó június 12-én mutatta be a zuglói Mundo Városközpont terveit a Központi Építészeti - Műszaki Tervtanács előtt. A prezentáció során a városközpont funkcionalitása kapott fő hangsúlyt, a tervek arról tanúskodnak, hogy a külső és belső építészeti megoldások harmóniában vannak. A főként építészeti funkciókat hangsúlyozó 2007. novemberi tervtanácsi prezentáció óta a koncepció alapjaiban nem módosult, a ma bemutatott tervek részleteiben kidolgozottabbak lettek.

A MOFO-BH Stúdió Kft. képviseletében Hartvig Lajos, vezető tervező ismertette a Bosnyák téri óriás-beruházás terveit, aminek alapján a Tervtanács javasolja az építési engedély megadását. A Bosnyák téri Zuglói városközpont fejlesztése évtizedes távlatra nyúlik vissza. Az egykori rendezési terveknek éppúgy témája volt, mint néhány később született pályázaté.

„Nagyon intenzív időszak áll mögöttünk, hiszen a mostani tervtanácsi prezentációt hosszú hetek alapos egyeztetése előzte meg lengyel építész kollégáimmal, hogy kialakítsuk a Mundo Városközpont végleges arculatát. Nagy erőfeszítéseket tettünk, hogy a Bosnyák teret egy élhető és látványos közösségi térré varázsoljuk Zugló és a környező kerületek lakosai számára” – emelte ki Hartvig Lajos.

Divat-, és gasztronómiai központ nyílik a Budapesti Értéktőzsde egykori helyén, a Vörösmarty téren, Budapest belvárosának szívében. Az ORCO Property Group tuladonát képező és fejlesztésében megvalósuló új „Váci1” várhatóan 2010 tavaszán nyitja meg kapuit. Az épületet eredeti pompáját megőrizve egyedülálló módon, ugyanakkor modern és jövőbe mutató stílusban a világhírű francia építész, Christian Biecher tervei alapján újítják fel, a méltán elismert magyar Kőnig és Wagner Építésziroda közreműködésével.

A Tőzsdepalotát a híres magyar építész, Alpár Ignác tervei alapján építették fel 1911 és 1915 között. 1933 óta az épület az UNESCO által nyilvántartott Világörökség része, és műemlékvédelem alatt áll. A Váci1 tervezőit inkább inspirálják, mint akadályozzák a műemlék épület szabta korlátok. Ennek köszönhetően újszerű, fantáziadús és izgalmas megoldásokban gazdag, friss arculatot kívánnak adni a többség számára eddig csak kívülről ismert épület belső tereinek.

A felújítási, rekonstrukciós munkálatokat követően az épület több mint 11.000 négyzetméter magas színvonalú kereskedelmi, vendéglátó- és szórakoztatóipari szolgáltatásra alkalmas területet kínál majd. Az ORCO célja, hogy prémium kategóriájú, exkluzív kereskedőket vonzzon olyan bérlői összetételt kínálva számukra, amely a Váci1-et megkülönbözteti majd valamennyi más kereskedelmi központtól. Az épületben helyet kap egy tetőtéri étterem, ahonnan a budapesti belvárosi látványosságok lélegzetelállító panorámája tárul majd fel. A 6.000 négyzetméteres közös területeken mindekinek alkalma nyílhat egy kellemes sétára, vagy éppen ücsörgésre, egy olyan helyen ahol elszökhet a nyári hőségtől, vagy egy hideg téli nap fagyosságától.

A Kristalia Dart széke
Design: Luca Nichetto

A Kristalia Dart széke leginkább Gerit Rietveld „zig-zag” székére emlékeztet. Igaz, kicsit messzebbről és hunyorítva, de azért emlékeztet. A hasonlóságot leginkább az a síklapszerű szerkesztés jelenti, ami időről időre eluralja a designdivatot. Akkortájt, vagyis a harmincas években ez a síkok, egyenesek és vonalak majdhogynem teozófiai mélységű jelentésén, manapság inkább divatként, manírként jelenik meg, és annak a minimalista univerzumnak a része, ami a WC csészétől a karórákig uralja a kirakatokat.

A Dart szék erős polipropilén szerkezettel készült, az ülőkét kényelmes és puha poliuretánból képezték. Négy színben: feketében, fehérben, vörösben és curry sárgában gyártják. Az acéltartó gázszelepes kialakítása a szék rugalmasságát fokozza, a kör alakú talp, a magasságállító gomb valamint a lábtartó csiszolt öntött alumíniumból készült.

A gyártó szerint ez a szék éppúgy elegáns része lehet a nappalinak, a konyhának, vagy az étkezőnek, esetleg kapocs lehet az eltérő helyiségek, berendezési tárgyi között, az a szék azért mégiscsak egy olyan étkezőkonyhába kívánja magát, ahol a pult mellé ülve lehet meginni a reggeli kapucsínót. A lábtartó – noha szinte görcsösen akar ergonomikus lenni – mégsem az. A lefelé lejtő sík, noha kényelmes a lábnak, nem ad elég helyet a saroknak, illetve az is gondot jelenthet, ahogy a cipő, a kis perem miatt lecsúszik a lábtartóról.