Nem épp egyszerű feladat egy parasztház rekonstruálása, különösen, ha az a Főváros vonzáskörzetében, jelesül Hidegkúton található. Rendkívül nagy a nyomás a telek intezívebb beépítésére, még nagyobb a csábítás az üzleti hasznosításra, és maradjunk annyiban: mindkettőnek nehéz ellenállni. És ezzel még nincs is vége a történetnek.

Egy parasztházra nehéz ma elfogulatlanul tekinteni. A történelmi múltunk, bizonyos romantikus, mára már nem létező, sőt talán sohasem létezett életmódot is látunk a falak mögött, ami persze minden volt csak nem romantikus a maga idejében. Akárhogy is: ezt az életmódot újraálmodva, rendre az olyanabbnál olyanabbra „csináljuk újra” a parasztházainkat, muskátlis ládával, mézeskalács díszítésekkel, kifestőkönyv dekorációkkal, kocsikerék kerti plasztikával, köcsögfával, miegyébbel.

Azt kell mondjam, a teljes pusztulás persze ennél rosszabb. Az építéstechnológia, a földből elvett és a földhöz visszatérő vályogfalak azt a körforgást valósítják meg, ami elengedhetetlen a fenntartható építészethez. Minden egyes elpusztult, magára hagyott, az enyészetnek átadott parasztházzal ez a tudás ez az érték megy veszendőbe.

Szerencsére nem ez történt ezzel a hidegkúti házzal, ami szerencsésen elkerüli a parasztromantika újraidézésével oly gyakran jelentkező giccset. A Tornác végéhez csatolt terménytárolóból kialakított szabadidőszoba pedig a már kialakult funkciók okos felismerése.

A szenzációs konyhai bútorairól ismert Menenghini ezúttal luxusjachtok konyhaberendezését készítette el. Az összeállítás funkcionális követelményein túl: stabilitás, a lengő elemek fix, de mégis könnyen kezelhető kialakítása mellett a berendezésnek a hajók képviselte általános esztétikához és luxushoz kell alkalmazkodnia.

Vagyis egyáltalán nem lehet „konyhás” a bútor. Helyette egy olyan fából, műanyagból, kompozitból, koracélból, szálhúzott, polírozott, rozsdamentes fémkiegészítőkből készült tájba kell illeszkednie, ami belső tájak csakis a hajóbelsőkre jellemzőek.

Ebben az esetben kevéés az a cél, hogy akonyhapulét valamiféle szoborként, önálló, plasztikus tárgyként álljon a térben. Épp ellenkezőleg. Fontosabb az önállóság hangsúlyozásánál az a kontextus, amit a hajóbelső jelent. Ebben a kontextusban ez a bútor “visszafogott”. Természetesen egy átlagos lakásbelsőben. Valószínűleg csak egy versenyzongora mellett mutatna harmonikus képet.

Meggyőződésem, hogy az idei év egyik legjelentősebb kortárs építészeti tette volt az oszlói operaház átadása. A tervező a norvég – majdnemsztár – Snohetta volt. A Snohetta az alexandriai könyvtár, azóta felépült pályázatával robbant az építészeti élvonalba és ebbéli pozícióját szaúdi kulturális központ és múzeum nemrégiben megnyert, meglehetősen kontroverzív – Zaha Hadid plágiumnak is tekinthető - épületével biztosították be. Az, a külföldi netközösség véleménye szerint leginkább polírozott kutyaszarra emlékeztető ház valóban fényévnyi távolságra van az oszlói operaház tervétől.

A gyönyörű, igencsak mimetikus, rámpáival a vízzel kötődő épület leginkább absztrakt gleccserként engedi olvasni magát. A nagyvonalú külsőt érdekes, a poszteretró stílus határán, a skandináv design fénykorának is tekinthető 70-es évek hangulatát idézi. E csipetnyi áthallás persze megzavarta a stíluskoherencia híveit, akik azonnal számon is kérték a ház külső és belső egységét.

Az egyetlen, egyébként a rajzokról is jól leolvasható kényelmetlenség a székek környékén találhatóak. A túlzottan rövid könyöklők miatt nehezen, fészkelődve lehet csak a székekben ülni.

A projektet egyébként hosszú és intenzív társadalmi vita előzte meg. Ez a vita főleg arról szólt, hogy szüksége van-e Oszlónak egyáltalán operaházra. Vajon nem járt-e el az idő az olyan intézmények, a nemzetállamok kialakulását segítő, kísérő, az adott nemzeti kultúra önazonosságának megfogalmazásában segítő funkciók fölött az idő, mint a nemzeti színház, vagy az operaház?

Az ellenzők egyik argumentuma egy érdekes felmérés eredménye volt. Egy viszonylag hosszú időszakra szüneteltették az előadásokat ám ez a tény nem változtatott az operaház működésén. Ugyanannyi ember járt be, dolgozott, ugyanannyi adminisztrációt és papírmunkát végeztek, mint a legzsúfoltabb premieridőszakban. Úgy tűnt az operaház léte, működése olyannyira független az előadásoktól, hogy az már eleve megkérdőjelezte a létjogosultságát.

Bizony, már megint és még néhány alkalommal. Meg kell jegyezzem, hogy nem néphergelésből rakom fel ezeket az anyagokat. Magyarországon sem a design, sem az építészet, sem úgy általában a vizuális kultúra nincs még azon a szinten, mint általában Nyugat-Európában, pláne Olaszországban. Millió és egy izgalmas esemény, designakció jellemzi a hétköznapjainkat, melyek itthon nemhogy visszhang nélkül maradnak, de még publicitást sem nagyon kapnak.

Nincsenek kétségeim. Egyetlen blog, vagy cikk ezen nem fog változtatni, ám épp egy blog segítségével a publikálás problémája valamelyest orvosolható. ellenkezó esetben ezek a képek a bitek alatt porosodnának, mint ahogy porosodtak ezidáig is. Az itt publikált anyagok ezt az aránytalanságot próbálják enyhíteni, arról nem is beszélve, hogy épp a technika segítségével ezek a tárgyak ma már könnyen beszerezhetőek.

Tehát. Ahogy azt immáron harmadszorra írom le: a konyhai kiegészítőket, illetve a fantasztikus, ezüstből készült teás-, és kávéskészleteket gyártó Alessi akkor emelkedett nemzetközi tekintélyre, amikor 1983-ban megjelentette az ALESSI TEA & COFFEE PIAZZA című sorozatát, melyet 10+1 építész bevonásával terveztek. Még jóval a jelenlegi sztárkultusz előtt álltunk így nem lehet azt mondani, hogy az akkor szereplő építészek segítették volna az eladásokat. Épp fordítva. A konyhai eszközök gyártásán keresztül ezen egyszerű tárgyaknak a segítségével épphogy az építész addigi meglehetősen elzárt, ezoterikus személye vált ismertté a szélesebb fogyasztóközönség előtt. Akárhogy is, a cég profitált a határterületeken végzett munkákból, így profilját bővítve ma már órákat is gyárt.

Karim Rashid
KAJ AL10000

Patricia Urquiola
BUCKLE AL9000

Ettore Sottsass
CICLO AL12000

Andrea Branzi
OUT_TIME AL13000

Rudolfinum, Prága, 2008. augusztus 31-ig

Ha valaki Prágában jár, és az obligát sörözés után már a Károly hídi sétán is túl van, érdemes ellátogatnia a Rudolfinumban megrendezett Gotttried Helnwein Alvó angyalok, - Angels Sleeping címmel rendezett retrospektív kiállítására. A tárlat Augusztus 31-ig tart nyitva. A Cseh Filharmónia részeként működő Rudolfinum egy nonprofit galéria. A neoreneszánsz stílben emelt épület építészei J. Zítek és J. Schulz voltak, akik nevéhez a Cseh Nemzeti Színház épülete is fűződik. A Rudolfinum a történelmi városmag szélén, a filozófiai fakultás és az Iparművészeti Múzeum tőszomszédságában, Prága kulturális központjában helyezkedik el.

A mostani konceptuális kiállítás, az 1948-ban született osztrák festőművész Gotttried Helnwein munkáiból válogat. A hiperrealista festmények Ausztria náci örökségével való fájdalmas szembenézés, de megtalálhatóak itt azok a művek is, melyek – ikonikus önarcképek, fejek és arcok formájában – az ausztriai szólásszabadság 70-es 80-as évekbeli korlátozottságát tematizálják. Egy újabb szekció középpontjában a szenvedő gyermek, az ellenük elkövetett erőszak, a felnőttek világában elszenvedett léttel járó védtelenség jár. Az Art in America sorozat darabjai a fehér többség és a fekete kisebbség viszonyát problematizálja, míg az utolsó szekció Marilyn Manson rock sztár metaforikus fotóportréiból szerveződnek.

A nagyméretű, monokróm képek feszült kontrasztban állnak a neoreneszánsz belső bukolikus, polgári-tekintélyelvű világával, mely világot Helnwein festményei poétikus erővel bírálnak.

A londoni Tate Modern bővítése.

Áttervezés alatt áll a világ egyik legsikeresebb galériájának, a londoni Tate Modernnek a bővítése. Az eredeti épületet, ami egy jellegzetes, vöröstéglás olajtüzelésű erőmű volt – terveit Sir Giles Gilbert Scott – jegyezte, a svájci építészpáros, Herzog és DeMeuron tervei alapján alakították át galériává. Az évi közel kétmillió látogatót fogadó Tate Modern volt az első alkalom, hogy Angliában – igaz pályázat útján – külföldi építész jelentős házat tervezett. A beruházás egyébként jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a korábban csak szakmai körökben ismert svájci építészpáros nemzetközi sztár legyen. A későbbiekben ezt a státuszukat erősítette meg a németországi Allianz Aréna, valamint a fészek, ami a Pekingi Olimpia egyik legfontosabb helyszíne lesz.

Épphogy a hatalmas nézőszám okán már 2002-ben felmerült az épület bővítése. Akkor némiképp diagramszerű, az eredeti architektúrától elkülönülő, üvegbőrrel összefogott, de diszkrét, a funkcionális egységeket külön tömegben megjelenítő dobozhalmazként jelent meg a ház. Ez a mostani változat jóval építészesebb – a diagramszerű skiccek világától rendkívül határozott lépés egy olyan épület irányba, mely anyagában, a tégla használatával is kapcsolatot teremt a régivel.

Az ATRIUM blogban már megénekeltük az Alessit céget, kitűnő termékeit, azt a kulturális többletet, amit a cuccaihoz ad, valamint azt az erőfeszítést, ahogy számos projektjét építész bevonásával valósítja meg. Nemrégiben sem történt ez másképp, amikor a cég – profiljától viszonylag messzi területre merészkedve Wiel Arets holland építész tervezésében mutatta be a DOT fürdőszoba koncepcióját.

Wiel Arets a holland építészet azon minimalizmusát képviseli, amely a formák egyszerűsítésével párhuzamosan a mély szellemi és tradicionális tartalmak kifejezését célozza meg. A DOT fürdőszoba koncepciója a japán fürdőkultúra alapelemeiből táplálkozik. A ránk maradt írásos emlékekből kiderül, hogy a fürdőberendezések designja a fürdésnek az adott kultúrában betöltött szerepéhez igazított, így hiányzik belőle az igény az önállósított esztétikai élmény kifejezésére.

A japán kultúrában a fa, és a fürdő ülőpozíciója játszik például elsődleges szerepet. A zuhanyzáskor a fadézsából önti a fürdőző a fejére és a mellkasára a vizet, miután különböző dörzskefékkel gondosan letisztította testét. A makulátlan test ül be ezek után egyedül vagy többedmagával egy nagy fa ülőkádba, ahol a rendkívül forró vízben a fürdés a szellem felfrissülése is. A fürdés végeztével kis teraszokon meditációba forduló pihenés keretében rendszerint elfogyasztanak egy üveg rizssört, hátrahagyva ezzel a nap utolsó gondjait is.

A fürdésnek ezt a filozófiai a megtisztulás általános értelemben vett aktusához képzelt el tárgy-együttest Wiel Arets, amit, ami ezeken a fotókon végtelenül letisztított nyersbeton belsőbe installáltak.

HafenCity névre hallgat az a hatalmas léptékű fejlesztés, melyben Hamburg egykori kikötőnegyedének az Elba torkolatához eső részét alakítják át új, városi piazzává. Még az elmúlt évszázad utolsó évtizedében vált kulcskérdéssé a főbb tengerparti városokban az egykori kikötő-, és vízparti iparnegyedek sorsa. Ezek a termeléssel felhagyott területek rendkívül értékes részeit foglalták el a városoknak. Olyan belső zárványokká, urbanisztikai provizóriumokká váltak, melyek további sorsa csakis a revitalizáció lehetett.

Ennek első nemzetközi példái a liverpooli Docklands illetve később – az építészeti sztárrendszer kialakulásával, immár jóval nagyobb figyelemtől övezve a londoni Canari Wharf voltak. Azóta a legtöbb város, Bilbaóval kezdve, Amszterdammal folytatva és Lyonnal befejezve különleges figyelmet fordít a tengerparti ipari zónák revitalizálására, az úgynevezett waterfront projekt előkészítésére.

Nincs ez máshogy Hamburgban sem, ahol iroda-, és lakóépületek, kulturális és pénzügyi szolgáltatásokat terveznek egy, javarészt nyitott közterekből szőtt negyed, a 155 hektáros HafenCity számára. A terület – elkészültekor – mintegy 40 %-al fogja a belvárost megnövelni. Ami ezt a fejlesztést megkülönbözteti a többitől az, hogy a HafenCity tervezésekor különö figyelmet fordítottak az építészeti minőségre, valamint arra, hogy olyan városi együttest hozzanak létre, ahol a lakónegyedek vannak többségben. Ezzel ugyanis lehetőség nyílik arra, hogy elkerüljék az iroda-negyedekre jellemző monofunkcionalitást, azt, hogy a terület esténként és hétvégenként üresen kongjon.

A területen a kortárs építészet meghatározó figurái képviselik magukat. Rem Koolhaas egy akváriumot is magába foglaló Tudományos Központot, a svájci Herzog és De Meuron a filharmónia épületét, a dán Henning Larsen pedig a Spiegel új irodaházát tervezi.

Zöldház

A szó szoros értelmében.

Elnézve ezt a házat nem igazán lehet tudni, hogy viccről, komoly kritikáról, vagy mindössze a kortárs építészetet jellemző állandó anyagkísérletekről van szó. A GRID Architects Amalia háza Ausztriában, Stájerországban található. A tulajdonos nagymamájáról, Amaliáról elnevezett ház a Kirchbach völgyére néz és a család szétszóródott tagjainak szolgál hétvégi házként.

A hat embernek otthon adó épület összkomfortos. A mára megszokott formai fogásain túl – a meredek konzul az autó fedett-nyitott parkolását szolgálja - a legszembetűnőbb az a matéria, amivel beburkolták. Ez a matéria nem más, mint a sportpályák burkolására kifejlesztett műfű.

Lehet ezt egyfajta anyagkísérletnek tekinteni éppúgy, mint a mai zöld építészet kritikájának. A fenntarthatóság, a zöld építészet, a környezetbarát építés nem csak egy áhított cél egy jobb, fenntarthatóbb világ irányába, hanem gyakran ingatlanfejlesztési kategória, sőt, marketingfogás.

Ugyan nem ismert a tervezők célja, de ez a burkolat – érzésem szerint – kevéssé a szemnek, mint inkább az észnek szól és nem teljesen független annak a mozgalomnak a kritikájától, ami a fenntarthatóság tésztaként gyúrható fogalma köré rendeződik.

Herbert Schultes innovatív tükörfal-rendszere

Herbert Schultes tulajdonképpen filmrendező szeretett volna lenni és „történeteket szeretett volna mesélni“. De mint oly gyakran, minden másként alakult. Ma a müncheni tervező egészen különleges történeteket mesél: minimalista letisztultságról tanúskodó designtörténeteket. Első alkalommal dolgozott most a Duravitnak és a kooperácó gyümölcseként jött létre a mirrorwall elnevezésű tükörfal-rendszer.

Az emberek egészségtudata egyre nő, folyamatosan jelennek meg az új testedzési, wellness és egészségtrendek, melyek állandóan arra ösztönöznek, hogy figyeljünk a testünkre. Saját négy falunk között erre a legalkalmasabb hely a fürdőszoba. A balett- és fitneszstúdiók tükrös fala inspirálta elsősorban Schultest az új termék tervezése során. További szempont volt a helyiség építészeti minőségének javítása. Nem akarta optikailag „szétdarabolni“ a falat az egyes részek, mint a mosdó, tükör, tárolók vagy a világítás felszerelésével, hanem ezeket az elemeket puritán egységbe kívánta foglalni. A design lényege a semleges hátteret nyújtó vizuális egyszerűség, melyben a főszerepet az emberi test játssza .

Schultesnek sikerült az összes funkciót három részbe sűrítenie: a háttér egy teljes tükörfal, előtte egy kerámiából készült monoblokk és egy fakonzol, mely a fehér kerámián vízszintesen helyezkedik el. A konzolon kapott helyet a kerámiamosdó, amely bevont hátsó részének köszönhetően a tükörben is tökéletesen mutat. A konzol alatt egy kerámiából készült előlappal ellátott alsó szekrényben folytatódik a monoblokk. Az előlap 80 mm mély, egy darabból öntött, a Duravit technikusának mesterműve. Az együttest körös-körül stabil alumíniumkeret szegélyezi, ezáltal „bekeretezve“ teljes az építészeti kép

A mirrorwall négyféle szélességben kapható, 1200-1700 mm-es ill. 2 méteres méretben, egy- vagy igény szerint két darabban. Az eredmény: olyan tükörfal-rendszer, mely kisebb és nagyobb fürdőszobákban is megállja a helyét építészetileg.

Esztétikailag kifogástalan, de a napi használat során hogy válik be ez a minimalista felfogás? Az apró rések elárulják: a tükörfal mögött titkos tárolók kaptak helyet. A mosdó felett pl. két ajtó fedezhető fel, melyek oldalra hajthatók és a hátsó falon megjelenő tükörrel együtt, „ szárnyként“, praktikus tükrös szekrényt alkotnak. Belül három lámpát találunk beépítve és az átlátható, cseresznyefából készült, a szárnyak melletti kis tárolókban minden kéznél van, amire csak szükség van a napi tisztálkodásnál a fürdőben. Rejtett oldalszekrényeket is találunk, melyekben nemcsak a konnektorok kaptak helyet, hanem értékes tárolóként is funkcionálnak.

Elérhető közelségben vannak a törölközők is a konzol oldalán vagy az elején elhelyezkedő törölközőtartóban. És még valami: a mosdó alatti szekrényt úgy tervezték, hogy egy egész kupac törölköző elfér benne.

Ha a helyiségben elegendő fényforrás áll rendelkezésünkre, akkor már csak a tükörfal tökéletes kivilágítása hiányzik. Ez az egyik variáció, a kiegészítő világítás: az arcra fókuszál, kb. 500 luxszal, elvakítás nélkül, magas és alacsony embereknek egyaránt megfelelően. Mindezt a fényforrás leárnyékolása teszi lehetővé, mégpedig egy fényvisszaverő „lámpavitorla“ segítségével. A speciális geometriájának és felépítésének köszönhetően a vitorla pontosan kiszámított szögben töri meg és irányítja a megfelelő helyre a fénysugarakat.

A fényerő nagy részét az arcra irányítja, mely árnyékmentesen és elvakítás nélkül érvényesülhet. És hogy a tükörfal felett se keletkezzen „fekete lyuk“, a mennyezetet is megvilágítja a megfelelő fényerősséggel. Ennél a megoldásnál, szűk hely esetén a tükörfal közvetlenül a falhoz szerelhető. A helyiség megvilágítása és a tükörfal világítása összefügg egymással.

Ha a helyiségben nem megfelelő a világítás, akkor a tükörfal a kettes számú variáció segítségével teremti meg az optimális hatást. Ebben az esetben a cél az ember és a helyiség közvetlen megvilágítása. A tükör jobb és bal oldalán elhelyezkedő két elfordítható fényoszlop egyenletesen világítja meg a tükörképet és a helyiséget is. Két lámpa, két specifikus tulajdonság, de van bennük valami közös: a villany felkapcsolásához elég az ujjbegyünkkel megérinteni egy kis LED-et. Két oldalon felvillanó LED-alapú lámpák világítják meg a körülöttünk lévő mennyezeti- ill. falfelületeket és nyugtató kék, felpezsdítő piros, élénkítő zöld vagy gyertyafényszerű halványsárga színben vagy ezek a színek váltják egymást két programon keresztül.
Minden árnyalat más hangulatot teremt és varázslatos fény- és színaurát teremt a fürdőszobában.

A funkcionális fehér és a hangulatvilágítás összehangoltan mũködik. Nagy teljesítményũ, intelligens világításvezérlő felel mindezért: maga a főkapcsoló, a kis „Touch-led” mellett még háromféleképpen működtethető. Az összes funkció kapcsolható hagyományos villanykapcsolóval és a gyártók által manapság kínált rádióvezérelt kapcsoló segítségével is. Végül a mirrorwall probléma nélkül csatlakoztatható buszrendszerekhez (binary unit systems) is. A Duravit e-mood elnevezésű termékcsaládjának világításrendszerével szintén összehangolható egy szenzor segítségével.