Nem épp egyszerű feladat egy parasztház rekonstruálása, különösen, ha az a Főváros vonzáskörzetében, jelesül Hidegkúton található. Rendkívül nagy a nyomás a telek intezívebb beépítésére, még nagyobb a csábítás az üzleti hasznosításra, és maradjunk annyiban: mindkettőnek nehéz ellenállni. És ezzel még nincs is vége a történetnek.

Egy parasztházra nehéz ma elfogulatlanul tekinteni. A történelmi múltunk, bizonyos romantikus, mára már nem létező, sőt talán sohasem létezett életmódot is látunk a falak mögött, ami persze minden volt csak nem romantikus a maga idejében. Akárhogy is: ezt az életmódot újraálmodva, rendre az olyanabbnál olyanabbra „csináljuk újra” a parasztházainkat, muskátlis ládával, mézeskalács díszítésekkel, kifestőkönyv dekorációkkal, kocsikerék kerti plasztikával, köcsögfával, miegyébbel.

Azt kell mondjam, a teljes pusztulás persze ennél rosszabb. Az építéstechnológia, a földből elvett és a földhöz visszatérő vályogfalak azt a körforgást valósítják meg, ami elengedhetetlen a fenntartható építészethez. Minden egyes elpusztult, magára hagyott, az enyészetnek átadott parasztházzal ez a tudás ez az érték megy veszendőbe.

Szerencsére nem ez történt ezzel a hidegkúti házzal, ami szerencsésen elkerüli a parasztromantika újraidézésével oly gyakran jelentkező giccset. A Tornác végéhez csatolt terménytárolóból kialakított szabadidőszoba pedig a már kialakult funkciók okos felismerése.